Európai uniós ügyekről fiataloktól fiataloknak.

Az Egyesült Királyság és az Európai Unió

2014. november 12. - Görbe Uborka

Az Egyesült Királyság kapcsolata az Európai Unióval mindig is különlegesnek számított. A gondolkodásbeli különbségek a szigetország és az EU között sokszor megmutatkoztak az idők folyamán. A földrajzi elszigeteltség, a hagyományok és kulturális különbségek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a britek másképp látják a világot (például nincs írott alkotmányuk ellentétben a kontinentális Európával). Társadalmuk heterogén, osztály- és földrajzi különbségek által tagolt, ami az emberek hétköznapi életét is teljesen áthatja. A sajtó is sokkal nagyobb szerepet játszik az Egyesült Királyságban, mint Európában. Az újságok példányszáma többszöröse a kontinensének.

Ezeknek is köszönhető, hogy az EU-ellenes politika egyik fontos alapja a brit szuverenitás. A külső szuverenitás megtestesítője a Korona, a belsőé a Parlament (a királlyal szemben). A Korona a Parlamentben jeleníti meg a külső és belső szuverenitást együtt.

Mindazonáltal, az elmúlt évek során egyre inkább megfigyelhetővé vált, hogy a britek szigetjellege elkezdett oldódni. Ez valószínűleg a globalizálódásnak, az amerikanizálódásnak és az európaizálódásnak együtt köszönhető.

A csatlakozás

A II. világháború után a brit politikát sokáig Churchill „három kör” elmélete határozta meg: az Egyesült Királyság elsődleges partnere a Brit Nemzetközösség, második az angolul beszélő világ (pl. USA), a harmadik pedig Európa.

Kezdetben a britek nem is kívántak részt venni az Európai Gazdasági Közösség (EGK) munkájában, hanem mint külső szemlélő kívánták befolyásolni a folyamatokat. Ekkor még jobban megérte nekik a volt gyarmatokkal kereskedni. Később létrehozták az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA), amelyben a skandináv országok, továbbá Ausztria, Portugália és Svájc is részt vett, de az EFTA nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ipari termékek szabad forgalmát kívánták megvalósítani, de nem egységesítették kereskedelmi politikájukat és az ipari termékekre vonatkozó vámokat sem. Mivel az Egyesült Királyság nem akart gazdasági hátrányba kerülni, és az USA is a Közösség felé tolta őket (csökkent az Európára való befolyásuk, és ennek megállítását remélték a brit tagságtól), beadták első csatlakozási kérelmüket.

Charles De Gaulle, az akkori francia elnök, megvétózta a felvételi kérelmet. A britek 1967-ben újra próbálkoztak a siker reményében, azonban De Gaulle másodszorra is nemet mondott. A francia elnök Amerika trójai falovának tartotta Nagy-Britanniát. Az akkori sajtómegnyilvánulásai szerint a szigetország még nem készült fel az Közösséghez való csatlakozásra, és az Egyesült Királyság részéről radikális változásokat sürgetett ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Ez az érv azonban csak a politikai taktikázás eszközéül szolgált.

1970-ben Edward Heath Konzervatív Pártja aratott győzelmet a brit választásokon, akinek eltökélt szándéka volt, hogy az Egyesült Királyságot beviszi a Közösségbe. De Gaulle helyét pedig Georges Pompidou vette át, aki nem állt a csatlakozás útjába, így az Egyesült Királyság nagyobb reményt fűzhetett a sikerhez és végül 1973-ban az Európai Közösség tagja lett.

Egy évvel később, 1974-ben a munkáspárti Wilson került kormányzati pozícióba, aki a belső politikai feszültség és a romló gazdasági helyzet miatt népszavazást rendelt el az EGK tagságot illetően. Margaret Thatcher meglepő módon a tagság mellett pártolt, bár kezdetben a népszavazás ötletét is elvetette (mert az a brit alkotmányos gyakorlatban ismeretlen fogalom). A népszavazáson a britek 67%-a állt ki az EGK mellett.

Az együttműködés

A csatlakozás után már úgy látszott kezdenek lenyugodni a kedélyek, és azt hitték az Egyesült Királyság is „rendes” tagja kíván lenni a Közösségnek. Margaret Thatcher azonban megmutatta a britek igazi arcát. A csatlakozási tárgyalások során a britek 3%-os arányban szerettek volna hozzájárulni a közös költségvetéshez, hisz a népességnek csak a 3%-a foglalkozott mezőgazdasági munkával. Angliában inkább a nehéziparon volt a hangsúly. Ekkor a Közösségben a KAP (Közös Agrár Politika) vitte el a legtöbb pénzt. A csatlakozási tárgyalások során évenkénti 8,6%-os költségvetési hozzájárulásban állapodtak meg, ami felment egészen 19%-ig. Ez teljesen más számokat tükrözött, mint az eredi 3%-os brit elképzelés. Thatcher ezt megelégelte és kártérítést követelt a Közösségtől: I want my money back. Igaz, az Egyesült Királyság 1980-ban és 1981-ben is 1,8 milliárdos visszatérítést kapott, de 1984-ben a fontainebleau-i kormányközi csúcsértekezleten további követelésekkel állt elő. A Közösség hajlandó lett volna 580 milliót visszatéríteni, de ekkor ezt Thatcher nem fogadta el, s így elkezdődtek a politikai csatározások. A franciák azzal fenyegetőztek, visszatartják az elmúlt évre járó brit támogatások összegét, amire a brit miniszter asszony azzal állt elő, hogy nem fizet be egy fontot se többet a közös költségvetésbe. Mitterand felajánlotta, hogy az Egyesült Királyság szüntesse meg teljes jogú tagságát, és egy egyedi pozíció illetné meg ezek után, de Thatcher ezt visszautasította. Néhány hónappal később gyakorlatilag ugyanazt az ajánlatot fogadta el a kormányfő, mint amelyet elsőnek felajánlottak. Mindeközben a falklandi háború sok pénzt vitt el a brit költségvetésből, ami már nagyon éreztette hatását, és a belső nyomás sem volt elhanyagolható: a legtöbb brit politikus is irracionálisnak tartotta Thatcher viselkedését a kontinensen. Ráadásul, a 80-as években megjelent egy új gazdasági erő, Japán, amely mélyebb összefogást követelt a Közösség tagjaitól.

A Major-kormány már higgadtabb Európa-politikát folytatott. Bár aláírták a Maastrichti Szerződést, minden föderalizmusra utaló szót ki kellett hagyni a dokumentumokból, és a Szociális Chartát sem írták alá. Blair a megújult Munkáspárt támogatásával került hatalomra. Rájött, hogy sokkal jobban tudja befolyásolni az európai folyamatokat, ha aktívan részt vesz bennük. Blair már nem akart választani az Unió és az USA között, hanem a brit külpolitikai érdekeket figyelembe véve kormányzott.

A jelenlegi miniszterelnök, David Cameron is már beszélt arról, hogy az Egyesült Királyság „kisodródhat” az Unióból. Szerinte több problémával is küzd az EU: az eurózóna nehézségeivel, a versenyképesség hiánya és a demokratikus deficit kérdésével. Továbbá a briteknek a politikai unió irányába haladó EU ötlete is egyre kevésbé tetszik. A miniszterelnök ebből kifolyólag (is) a politikai nyomásgyakorlás eszközeként többször elmondta, hogy népszavazást szeretne tartani az uniós tagságról, ami igen veszélyes ötlet a jelenlegi körülményeket figyelembe véve. Az unió többi tagja szerint nem lehet válogatni az Unió nyújtotta lehetőségekből/kötelességekből, nem lehet csak a gazdasági előnyöket választani, és a többit figyelmen kívül hagyni.

Az Egyesült Királyság valószínűleg mindig is másképp fog viszonyulni az Unióhoz. Többször lassította már az integráció folyamatát, de ez a hozzáállás még változhat. Fontos kérdés lesz a jövőben, hogy a brit szuverenitáshoz továbbra is olyan makacsul ragaszkodnak-e, vagy a globalizálódó világban az integrációt hátráltató eszmék inkább feloldódnak.

1. kép: @Doug88888/Flickr http://bit.ly/1tGv4jf

2. kép: British Wallpapers/Flickr http://bit.ly/1GOFgAA

3. kép: Number 10/Flickr http://bit.ly/1EAZuvH

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbeuborka.blog.hu/api/trackback/id/tr226860799

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.