A világban és szomszédságunkban kialakuló katonai konfliktusok sokkolóan hatnak a világ és Európa közvéleményére, különösen a korábban szovjet érdekszférába tartózó országokban keltenek aggodalmakat. Sokan érezhetjük joggal azt, hogy miközben az EU a világpolitika meghatározó szereplőjének állítja be magát, valójában fogatlan oroszlán. Mit is ér az Unió, ha valójában éppen ilyen stratégiai fontosságú területeken nem tud erőteljesen fellépni?
Ez a kérdés különösen elgondolkodtató magyar szemmel. Ha visszagondolunk gimnáziumi tanulmányainkra, a 19. század végén a komoly európai hatalomnak számító Osztrák-Magyar Monarchiában éppen a pénzügy, a külpolitika és a hadügy voltak közös, azaz kulcsfontosságú politikai területek. Természetesen a hasonlat sántít, más értékek, más célok mozgatják az EU-t, és a világpolitikai közeg is teljesen más. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ennek ellenére a hasonlat rávilágít arra, milyen fontos politikák voltak, és jelenleg is azok a fent említett területek.
Forrás: Rock Cohen/Flickr http://bit.ly/1r6Bx7c
Európa egységesítésének nagy ívű projektje több szempontból is megtorpanni látszik, azonban ez ne tévesszen meg minket. A megtorpanás nem annak köszönhető, hogy ne lenne már benne fantázia, vagy ne léteznének ígéretes elképzelések Európa ideális jövőjéről, hanem azért, mert maguk a tagállamok nem irányítják ebbe az irányba az integrációt, ők nem adnak felhatalmazást. Az Európai Unió – lévén demokratikusan felépített együttműködés – a tagállamok akaratának megfelelően tud csak működni. Jó példa erre a haderő kérdése, ami egy végképp érzékeny téma, hiszen a függetlenség egyik hagyományos záloga. Így a tagállamok nagyon óvatosak ezzel kapcsolatban, és véleményeik nagyban eltérnek.
Egyik közismert – és lássuk be, igen helytálló – érv a közös EU-s haderő létrehozása ellen, hogy a tagállamok többsége (21 ország) NATO-tagállam is egyben, és így a kontinens biztonságának garantálására elég a transzatlanti szervezet. Főleg, mivel a korszerű hadseregek fenntartási költségei a hihetetlen ütemben fejlődő technika és az ebből következő hadiipari verseny (gondoljunk csak a légierőre, drónokra vagy a cyber-hadviselésre) miatt nagyon magasak. Olyannyira, hogy a NATO-országok nagy része (kivéve az USA-t, az Egyesült Királyságot, Görög- és Észtországot) még a NATO által előírt, az éves költségvetés 2%-át kitevő hadügyi ráfordítást sem tudja teljesíteni, nemhogy még több kiadást egy közös európai hadseregre. (Forrás. KALDOJA, Evelyn: The Two Per Cent That Matters. In: New Eastern Europe. No. 3 (XII)/2014. p.123-129.)
Ennek ellenére az EU-tagállamok tesznek lépéseket a katonai együttműködés erősítésére, amik hosszú távon akár a közös hadsereg létrehozása felé is vezethetnek. Az EU közös kül- és biztonságpolitikájának részét képezi a védelempolitika is. Az EU közös zászlaja alatt eddig 33 különféle küldetést láttak/látnak el a tagállamok katonái szerte a világban. Ebből 18 jelenleg is folyik, és 15 zárult le sikerrel. Ezek nemcsak katonai beavatkozások, hanem polgári, civil küldetések is.
Az EU-tól függetlenül is léteznek tagállamok közötti kezdeményezések, amik a közös haderő létrehozása felé mutatnak. Az egyik legjobb példa erre, hogy nemrégiben Hollandia aránylag kis hadseregének komoly ütőképességű egységeit a német hadsereg felsőbb irányítása alá helyezte át. Ha esetleg azon morognánk, miért nem avatkozik be az EU katonailag mondjuk Ukrajnában, azt is vegyük figyelembe, hogy az Európai Közösség létrehozásának deklaráltan alapvető gondolata az volt, hogy elkerüljék a jövőben egy a II. világháborúhoz hasonló katasztrófa kitörését. Ennek megfelelően nem lehet kérdés, hogy számon kérhetjük-e a beavatkozás hiányát az EU-n. Az Unió egyszerűen csak következetesen kiáll politikai alapelvei mellett, és elsősorban diplomáciai, illetve gazdasági szankciókkal kíván fellépni a nemzetközi vagy az emberi jogokat megsértő, illetve a jogállamiságot és a demokratikus elveket tiszteletben nem tartó jelenségek ellen.
